A bántás az, amit valaki annak él meg.
Nem mindig gondolunk bele, hogy a szavaink mások számára bántóak vagy kellemetlenek lehetnek. Soha nem tudhatjuk, kinél milyen érzést váltanak ki, ezért érdemes egy pillanatra megállni, mielőtt beszélünk vagy leírunk valamit.

Én sokáig túlérzékenynek hittem magam. Voltak közösségi beszélgetések, amelyekben egy idő után kényelmetlenül kezdtem érezni magamat. Később rájöttem, hogy nem a túlérzékenység volt a baj, hanem az, hogy nem húztam meg a határokat: nem jeleztem, mikor ér véget számomra egy poén. Ami elsőre viccesnek tűnt, de ha túl sokáig boncoljuk, elég nagy mélységekig lehet eljutni akaratlanul is és az már nem vicces.

Lehet mondani, hogy akkor semmivel sem lehet viccelődni, mindig komolynak kell lenni. De nem erről van szó. Érdemes egy-egy eseményt távolról megvizsgálni, és átgondolni, hogy mely témákat nem szeretnénk hallani ismerőstől vagy akár ismeretlentől. Legyen szó gyermekvállalásról, meddőségről, szexista beszólásról, hovatartozásról, vagy a lényünket megkérdőjelező, gondolkodásunkat érintő megszólalásról — a szavaknak ugyanúgy súlya van, mint a tetteknek. Ezt felnőttként érdemes tudatosítani.

Érdemes azt is figyelembe venni, hogy egy szituációra milyen szerepben reagálunk: gyerekként, felnőttként vagy szülőként. (Erről majd egy következő bejegyzésben írok részletesen, mert ez is egy érdekes téma.)

Visszatérve a kellemetlen érzésre: rájöttem, hogy ha nem jelzem, hogy „eddig és ne tovább”, és nem adok visszajelzést sem a személynek, sem a közösségnek, ugyanúgy részese leszek a bántásnak, mint aki kimondta. A reakciók sokfélék: van, aki megy velük, van, aki kicsekkol, lefagy a helyzettől, van, aki hallani sem akarja és odébb áll, és van, aki beleáll, hogy ezt nem kellene folytatni.

A határhúzás és a jelzés minden emberből mást hoz ki. Van, aki tovább provokál, élvezi a hergelést, van, aki megharagszik, mert személyes támadásnak veszi a határhúzást és neki már szólni sem szabad. Kevés az a pillanat, amikor valaki valóban átgondoltan, higgadtan reagál. Pedig mindez nem más, mint ami a mediáció, alternatív vitarendezés és a resztoratív szemlélet alapja: a cselekedetet reagáljuk le, nem az embert ítéljük el.

Ez a poszt azért is született, mert a szórakoztatónak szánt televíziós műsorokban is gyakran előfordulnak szóbeli bántások, szexista vagy egyéb sértő megjegyzések. Jó, ha látjuk, hogy másnak is sok lehet, és nem kell ezekkel egyetértenünk. Teljesen rendjén van, ha másként gondoljuk. Minden ember más háttérrel, más tapasztalatokkal, más irányba tart, de egymás bántása nem fér bele.